Huszonötödik ablak – Bécs, megfogni a megfoghatatlant

Eljutottam az utolsó ablakig. Egy ablak mindig két irányú dolog: ki lehet nézni és be lehet látni rajta. Egyszerre nyitja és zárja teret. A térből azonban sohase mutatja meg az egészet, mindig csak egy kis részt vág ki belőle. Ahogy a bejegyzéseim is sok kis részét mutatták be Bécsnek, melyek még mindig csak egy nagy mozaikkép pár színes kavicsát képzik.

Egy városról, különösen egy ilyen gazdag múltú nagyvárosról, általánosságban beszélni elég nehéz. El lehet mondani történetét, be lehet mutatni jelentős épületeit, házait, kerületeit és utcáit, az itt lakókat; azonban mindezek még mindig csak pontatlan körvonalát adják a városnak.

A osztrák fővárosra annyi jelzőt aggattak, annyi mindennel azonosították és teszik azt ma is, hogy alig látni valamit a fogalmak takarásából: császár- és székesfőváros, nemzetközi szervezetek városa… itt tolong  Sisi és Ferenc József, itt a Ring és a Stephansdom, városképét meghatározza Hundertwasser és a Szecesszió, zenéjét Schubert és Beethoven, esznek itt Wiener Schnitzelt és Sacher tortát, majd beülnek egy kávéházba vagy Heurigerbe, megnézik a Lipicai Lovakat és meghallgatják a Sängerknabeneket, végül beülnek egy Fiakerbe vagy felszállnak az Óriáskerékre a Práterben.

Ferenc József egy bécsi grafitin

Bécs jellegét megfogni ennél sokkal nehezebb.

Munkahelyemtől nem messze, Lipótvárosban (2 kerület, Leopoldstadt) találkoztam ezzel a grafitival (történetét szintén el kell még mesélnem):

Az egyik érdekesség nyelvi: a szerb-horvát-bosnyák és a magyar nyelv nevezi egyedül Bécsnek (Beč) az osztrák fővárost, szemben a nyugati nyelvekben elterjedt Wienből képzett alakokkal és az egyes szláv nyelvekben használt Viedeň alakkal szemben  (ennek lehetséges okairól megint csak később). A másik a város azonosítása a Balkánnal. Metternichnek tulajdonítják azt a mondást, miszerint a Balkán palotájától nem messze, a Rennwegnél kezdődik (Der Balkan beginnt am Rennweg). Mellesleg, ezek szerint a Belvedere (helyesen e-vel a végén ejtve, ugyanis olasz szó), Savoyai Jenő palotája már a Balkánon volt a XIX. században is.

De vissza a grafitti tartalmához! Egy-két hónappal ezelőtt Budapesten a várban vacsoráztam két német barátommal és egy amerikai hölggyel. Bécsre terelődött a szó és arra, hogy hogyan szorítja ki lassan az osztrák-németet és a bécsi dialektust a németországi médiumok térhódítása. Német barátom Bécsre, mint német-ajkú városra utalt. Erre én azt mondtam, hogy „Bécs a legkevésbé német város Ausztriában belül”. Éppen hogy nem tettem hozzá azt a cinikus megjegyzést, miszerint egyedül akkor volt német, amikor Németország volt szíves 1938-ban megszállni.

Azonban Bécset valóban nem lehet tisztán Nyugat-Európa felől megérteni. A nyelv, a kultúra, a gasztronómia, a mentalitás számos keleti és kelet-európai jegyet visel magán. Mindez pedig nem az elmúlt 4-5 évtized migrációjának eredménye. Már a Római Birodalomban is határváros volt Bécs elődje, Vindobona. A középkortól kezdve is mindig jelen volt a Kelet a város történetében: amikor elfoglalta Mátyás király, amikor el akarták foglalni a törökök, amikor egy olyan birodalom kulturális és közigazgatási központjává vált, melynek zöme keleten feküdt. A jelentős számú zsidó a XIX. század végén és XX. század elején ugyanúgy hozzá tartozott Bécs városképéhez, mint ma a számos fejkendőt viselő muszlim nő. És akkor nem beszéltünk még a gyakorlatilag őslakosnak számító bosnyákokról, csehekről, horvátokról, magyarokról, olaszokról, románokról, szlovákokról, szlovénekről és szerbekről. Aki e nemzetiségek egyikével nem találkozott ittléte során, nem is járt valójában Bécsben.

Persze Nyugat felől is olvasható Bécs: évről évre szerzi meg az egykori császárváros az első helyet a legélhetőbb városok ranglistáján. Közlekedési hálózata irigylésre méltó, múzeumai nemzetközi rangú időszaki kiállításokat rendeznek, a város tulajdonában lévő több tízezer szociális-lakásnak köszönhetően viszonylagos társadalmi béke uralkodik a városban. A kerítés is kolbászból lenne, ha nem lenne annyi kutya…

Ha egy bécsi lakost megkérdezünk városáról, máris más a helyzet. Ha nem Bécsben született – mint ahogy a Bécsben regisztrált lakosok közel fele –  akkor véleményéből az asszimiláció mértékére is következtethetünk.

Szóval egy itt lakó szerint egyáltalán nem rózsás a helyzet: a tömegközlekedési eszközök túlzsúfoltak, sok a külföldi és a munkanélküli, az élelmiszerárak magasak, a hivatalokban semmit nem lehet elintézni, az uszodában sosincs szabad sáv, a lakásárak az egeket nyaldossák. Magyar olvasóimnak ez a világlátás ismerős lehet. Ez a kelet-európai pesszimizmus mindig mértékkel élvezendő: akár igaz is lehet, de gyakorta túloz, elsősorban arra utal, hogy a helyzet mindig magában hordozza a romlás lehetőségét. Történelmi tapasztalatokból táplálkozik és a romlásból kijutott Ausztriának is a XX. században.

Végeredményben a blogommal, ahogy az első huszonhárom bejegyzéssel is, Bécset próbálom megfejteni. Majd a sok mozaikkőből idővel kirajzolódik egy kép. És az is csak egy kép, egy tabló lesz, mely magán viseli alkotója keze nyomát. Talán elárul rólam is, a városról is valamit. És akkor hamarosan folytatom…

Huszonnegyedik ablak – Visszatekintés

Két bejegyzéssel még adós vagyok: az utolsó előttiben, azaz ebben a bejegyzésben visszatekintek az eddig írottakra. Az utolsóban pedig megpróbálok Bécsről egy átfogóbb szöveget írni.

Nézzük először meg, mi mindenről volt eddig szó, hogy próbáltam szubjektíven körbejárni Bécset. A leginkább kézenfekvő egy nagyvárosban az épített környezet: volt szó a bécsi Gürtel képét meghatározó ívekről, a számos bécsi park egyikéről, egy japánkertről,  egy patinás bécsi uszodáról és Bécs híres lépcsőiből is bemutattam egy-kettőt. Több “közösségi” létesítménnyel is foglalkoztam: a központi temetővel,  egy zsiliprendszerrel és egy szemétégőtővel is. Több bejegyzésben foglalkoztam a német nyelv helyi változatával (ez, ez és ez), helységnevekkel (egyszer itt és egyszer itt), és a gasztronómiáról is esett szó (itt és itt). Röviden bemutattam egy híres bécsi-magyar családot és a városban élő számos nemzetiség közül kettőt említettem. Jellegzetesen nagyvárosi témáim is voltak: a közlekedés, a köztisztaság, és a helyrajzi számok. Végül Bécs múltjába kalauzolt két írás, az egyik egy híres rövidítésről szólt, a másik szálláshelyekről.

Egyetlen bejegyzést nem sikerült sehova besorolni: ez könyvekről és egy nagyon szubjektív élményről szólt.

Jöjjön hát a finálé…

Huszonharmadik ablak – Konskriptionsnummer

Szintén első lakhelyemhez kapcsolódik ez a sajátosan bécsi (osztrák) jelenség, melynek kapcsán mai napig használatos egy mondás a németben, és nyomait Prágában is megtalálhatjuk.

Hamar figyelmes lettem arra, hogy a Gürtelen lévő háznak nemcsak a bejárati kapuja felett van számozás, hanem a belső udvarra vezető kapu felett is. Időbe telt mire kibetűztem, hogy mi áll ott: Conscriptions-Nr. azaz mai helyesírással Konskriptionsnummer.

A konskripciós (a conscriebere latin szó jelentése: összeírni) házszámozást Mária Terézia uralkodása idején vezették be a Monarchiában. A házak aszerint kaptak számot, hogy mikor építették őket, így az egy utcában egymás mellett álló két ház száma nem feltétlenül követte egymást. Így nézett ki például a 19. században a Bécs első kerületében lévő Herrengasse számozása:

Mint látjuk a korabeli utazónak azzal kellett szembesülni, hogy az utca egyik oldalán a 34-es számot hirtelen az 59-es követi, míg a másik oldalon eleve a 200 feletti számozású épületek álltak. A konskripciós számozásra való átállás nem aratott osztatlan sikert a lakosság körében, és az sem segített, hogy Mária Terézia úgy próbált elől járni a jó példával, hogy saját lakhelyét, a Burgot, az egyes számmal látta el.

A konskripciós számozást a XVIII. és XIX. században többször újragondolták, aminek eredménye az lett, hogy egyetlen ház alig száz év alatt öt különböző szám alatt futott. Éppen ezért helytörténészeknek sokszor igazi rémálom azonosítani a bécsi épületeket. Erre vezethető vissza az a mondás is, hogy “das ist nur eine Hausnummer” azaz “ez csak egy házszám”, melynek jelentése: csak hozzávetőlegesen pontos szám.

A kilencedik kerületben találtam egy házat, ahol egyszerre látni a házszámot és a konskripciós számot.

Annak, aki járt már Prágában, szintén feltűnhetett, hogy két házszám van az épületeken. Ez is a közös osztrák-cseh múlt öröksége, a piros szám ugyanis a helyrajzi (konskripciós), míg a kék a házszám.

Huszonkettedik ablak – Csecsenek és szerbek

2015 májusában a bécsi Eurovíziós Dalfesztivál kapcsán írta az osztrák sajtó, hogy minden egyes euróviziós ország állampolgára megtalálható a város lakói között (mellesleg: 2014-ben nem reméltem, hogy már Bécsben leszek az Euróvizió idéjén. Lám milyen az élet…).  Bécs nemzetközi és sokszínű, és súlyosan tévednek azok, akik azt gondolják, hogy ez valami nagy újdonság lenne a császárvárosban. A Habsburg Birodalom fővárosaként Bécs mindig is számos nemzetiségnek adott otthont. A bosnyákok, csehek, magyarok, szlovénok, horvátok, szlovákok, románok lengyelek és zsidók “belföldön” mozogtak, amikor Bécsbe jöttek szerencsét próbálni. Ahogy egy korábbi bejegyzésben említettem, Bécsben jelenleg a legszámosabb külföldi közösség a szerbeké és a törököké.

Két olyan nemzetiséget választottam ki ezúttal, akikkel kapcsolatban egy-egy grafitira lettem figyelmes nem messze a munkahelyemtől.

Tanítványaimat mindig azzal, ijesztegettem, amikor nehéznek találták németül leírni azt, hogy cseh (tschechisch), hogy próbálják meg ugyanezt a csecsen szóval (tschetschenisch). Tunéziai barátom M. hívta fel a figyelmemet arra, hogy a csecsenek könnyen felismerhetők: a nők tiszta feketébe öltöznek és igen sudár alkatúak, a fiúknak pedig a homlokukba logó frizurájuk van. Bécsben  többször láttam csecsen fiúkat, cirill betűs feliratú sapkával. Ugyanez a felirat díszelgett rajta, mint munkahelyemtől egy utcával arrébb.

És lám milyen hasznos, hogy a rendszerváltozás előtt megtanultuk a cirill betűket. M. még egy érdekességre felhívta a figyelmemet, a csecsenek tradicionális táncára, a lovzarra:

Bécsben 15 000 csecsen él, a sajtójuk nem éppen jó, a szalagcímekbe erőszakos és egyéb súlyos bűncselekmények, a szír polgárháborúban való dzsihadista ihletésű részvétel miatt szoktak kerülni. De erről is majd máskor, részletesebben.

Láttam ugyanis nem messze az első felirattól egy másikat is.

Rögtön a csecseneket gyanúsítottam meg a felirat készítésével, eleinte azonban csak annyit betűztem ki, hogy becski azaz bécsi…

Rással oknyomozva kiderítettem, hogy a felirat nem orosz, hanem szerb eredetű, szó szerinte fordításban “bécsi hullarablók”. A grobarinak van azonban egy másik jelentése is: a Belgrád Partizán futballklub szurkolóit hívják így.

Huszonegyedik ablak – Mordor bei Wien

Nincsen még egy olyan épület Bécsben, melyet olyan gyakran fényképeztem volna, mint ezt. Ami a turistáknak és sok bécsinek a Steffl (Stephansdom), az nekem Spiettelauban magasodik. Az első lakhelyünk erkélyéről jól lehetett látni, azóta majd’ minden reggel vetek rá egy pillantást. Télen sűrű füstcsóva száll fel belőle, ilyenkor csak annyit mondok: íme, ott van Mordor. Éjszaka furcsa színekben pompázik, nappal megcsillan rajta a napfény. Erőt ad, energiát!

Ha hűvös racionalitással tekintünk az épületre, feltehetjük a kérdést: ki a fenének volt az a nagyszerű ötlete, hogy a város területén egy szemétégetőt építsen fel?! Más szempontból nézve bravúros építészeti mutatvány: sikerült a XX. században egy olyan épületet létrehozni, amelyik tulajdonságai miatt egyedülálló és összetéveszthetetlen. Ha egyszer már nem fognak benne szemetet égetni, akkor is biztos, hogy ott marad, lehet bele éttermet tenni meg szórakozóhelyet. És mivel itt a látvány a fontos, álljanak itt az elmúlt egy évben készített fotóim Hundertwasser remekművéről.

hdr

dav

hdr

dav

hdr

 

Huszadik ablak – Melanzani, Paradeiser

Középiskolában, a kilencvenes évek elején, az egyik német szódolgozatban Tomate helyett az írtam Paradeiser és a német tanárnőm kijavította és levonta érte a pontot. Ez egy szép legenda lenne így, de én azok táborába tartozom, akik makacsul ragaszkodnak a hitelességhez (más kérdés, hogy szerintem objektív valóság eleve nincs, de ez messze vezetne). Szóval valójában a Paradeiser szót akartam használni a paradicsomra, csak a névelőjét nem találtam el és a helyesírás sem volt tökéletes (különben der a névelője). Mindenesetre azóta egyre jobban szorítja ki a Tomate a Paradeisert, utóbbi különben eleve csak Kelet-Ausztriában használatos. A másik jellegzetes helyi zöldségnév: die Melanzani, azaz a padlizsán, melyet északabbra Eierfruchtnak (vö. angol eggplant) ill. Auberginenek neveznek. Megjegyzem, a padlizsán az erdélyi magyarok körében vinete vagy vinetta, szóval valahogy a növény magában hordozhatja az országhatár váltáshoz kapcsolódó névváltási kényszer magját.

Még Bécsbe költözésem előtt hallottam ezt a dalt, melyben éppen a címben említett két zöldség is előfordul egymás után.

Lehet, hogy az ország- és nyelvhatárokon túl igazából nem túl érdekes a dal, de mindenesetre jól elkap egy bizonyos bécsi életérzést. A videó alatt meg lehet találni a dal szöveget is. Azoknak, akik nem mélyültek el az osztrák-német nyelv mélységeiben, íme egy kis szólista.

Schmäh – csak erről az egy szóról lehetne saját bejegyzést írni, de most elégedjünk meg ennyivel: a bécsi humor speciális változata

ungustln – visszataszító, undorító, furcsa módon ez itt mintha ige lenne

Leiberl – trikó, alsópóló

Es ist Sackerl – csak tippelni tudok arra, hogy jó, menő jelentéssel használják itt, szótárakban a kifejezés így nem lelhető fel

der Schwarzkappler – ellenőr. Eredetileg fekete sapkájuk volt a bécsi ellenőröknek. Ma már civilben vannak és élőláncot alkotva szűrik ki a feketén utazókat

Piefke – a németek gúnyneve Ausztriában. Tudatos k.u.k.-propaganda eredménye. Szintén külön bejegyzést érdemel

Bermudadreieck – Bécs első kerületében egy-két utca által határolt terület, mely a nyolcvanas évek óta szórakozóhelyeiről híres

A számnak különös ízt az ad, hogy a rapper német, aki igazából jól érzi magát Bécsben és nem is nagyon akaródzik neki elmenni innen. Ne feledjük, a legnagyobb ausztriai bevándorlókontingenst a németek alkotják: országszerte 176 000 német állampolgár él hivatalosan Ausztriában. Bécsben is dobogós helyen vannak, a szerb és török állampolgárok után.

Tizenkilencedik ablak -Könyvek, Gödel és Nem kell mindig kaviár

Bécs kultúrváros jellege sok más dolog mellett abban is megmutatkozik, ahogyan itt a könyvekkel bánnak. Amikor egy éve átköltöztünk második bécsi otthonunkba, és egyik nap átjöttem az első lakhelyünkről – talán intézni valamit, talán csak szokni az új környezetet – a papírszemétnek szánt szemetes kukán két könyvet találtam. Az egyik írók és költők lakhelyét bemutató nagy formátumú album, a másik a Párizs a költők városa című szintén szép kiállítású kötet. Lenyűgözött, hogy a könyveket nem antikváriumba vitték, hanem a kukák tetejére helyezték, hátha új olvasóra találnak. Azóta is láttam könyveket a kuka tetején a házban, mindegyik igen megkímélt állapotban volt.

Nem ez az egyetlen ingyen-könyv forrás Bécsben. Városszerte több olyan könyves szekrény található, ahova betehetjük megunt könyveinket, vagy ahonnan kivehetjük a nekünk tetsző köteteket. Innen is számos könyvvel gazdagodott a gyűjteményem (volt benne több fotótörténeti könyvecske és egy vaskos James Joyce monográfia is) én pedig egy-két magyar könyvet tettem be (melyek a következő alkalommal már nem voltak ott).  Kedvenc cserebere szekrényem a Schottentor közelében van.

Egy alkalommal elindultam, hogy felderítsem az “altes AKH” és a Votivkirche környékét. Itt leltem rá arra a házra, ahol egykor a híres matematikus, Kurt Gödel lakott diákként (bár az emléktáblánál érdekesebbnek találtam  a házat díszítő címert tartó oroszlánt). Ezután kicsit tovább mentem a Garnisonskirche felé, és megláttam egy papírdobozt tele könyvekkel és egy felirattal: Zur freien Entnahme. Kivettem egy könyvet, és amikor felütöttem, egy ajánlást pillantottam meg. “Mindenek által szeretett férjemnek 50. születésnapjára. Friedl”

Ez a mondat és a tény, hogy könyv nincsen már e (házas)pár könyvespolcán, valahogy szíven ütött. Mély szomorúság fogott el. Ugyanakkor volt valami felemelő is ebben a pillanatban.

A könyv címe: Nem kell mindig kaviár. Mellesleg azt sem tudtam, hogy ezt a regényt egy osztrák író írta (Johannes Mario Simmel), melyből aztán a maga idejében népszerű TV-sorozat is készült.

dav

dav

dav

Tizennyolcadik ablak – kemény és lágy

Először személynevek betűzésénél tűnt fel, hogy az osztrákok a b és a p hang hallatán gyakran visszakérdeznek: mit hartem oder weichem b|p? Szintén gyanús volt, hogy amikor lediktáltam egyik kollégámnak a Krimpeter nevet, azt kezdte el írni, hogy Grimpeter és megkért, hogy küldjem el a nevet inkább e-mailben.

Mielőtt Ausztriába jöttem, gondosan áttanulmányoztam a betűzési táblázatot. A német betűzésre egy német szabvány létezik  a DIN 5001 (a DIN nem más, mint a Deutsche Industrie-Norm. Ezért látni néha magyar boltokban is, hogy DIN-A4, ugyanis ez is a német ipari szabvány szüleménye), valamint egy osztrák az ÖNORM A1081. Ebben nem túl sok különbség van:

	Németország	Ausztria
K	Kaufmann	Konrad
Ö	Ökonom	Österreich
S	Samuel	Siegfried
ß	eszet	scharfes s
Ü	Übermut	Übel
X	Xanthipe	Xaver
Z	Zacharias	Zürich

 A titok nyitja tehát nem itt van. Osztrák-német szótárakból tudtam meg, hogy a b, d és g hangokat Ausztriában és Németország déli területein zöngétlenül ejtik. A különbség aközött, hogy fürödni megyünk (baden) vagy megkértünk valakit (baten) csak leírva érzékelhető az osztrákok számára. A példám annyiban sántít, hogy az osztrákok az igeidők közül a Präteritumot úgyse szeretik, így csakis az lehet a helyzet, hogy fürdésről kíván a velük szemben álló társalogni (ez meg is felel az osztrákok életfelfogásának). Tulajdonneveknél azonban nem támaszkodhatnak kontextusra, így rendre rákérdeznek a helyes írásmódra. Színészek, TV- és rádióbemondók szorgosan gyakorolják a b, d és g zöngés változatát, mindenki más számára azonban ahogy írásra kerül sor, fel kell tenni a kérdést: weiches b oder hartes p. Persze, ha igazán következetesek lennénk, akkor azt kellene leírni: weiches b oder hartes b. Vagy egy különálló betűt kitalálni, mint ahogy tettem fent a szövegemben: b|p. Hogy ez egyben Budapest rövidítése is, merő véletlen.

Tizenhetedik ablak – Gulyás, Gulasch

Talán még egy hete se dolgoztam Bécsben, de máris tapasztaltam, hogy az osztrák konyhaművészet szempontjából sem múlt el nyomtalanul az a pár száz éves közös államiság. Ungarisches Reisfleisch – díszelgett a kantin étlapján az egyik nap. Miután nem vagyok igazi rizses hús rajongó, nem próbáltam ki.

Klasszikus osztrák-magyar félreértésre ad okot exportslágerünk, a gulyás. Anyósommal történt meg, hogy az osztrák család gulyást kért, majd fancsali arcot vágott a vendégsereg, amikor levest szervírozott nekik. A Gulasch (der vagy das, írásmódja is van még egy pár) Ausztriában pörkölt, a magyar gulyás pedig errefelé Gulaschsuppe. Éppen a hétvégén ettem pörköltet vendégségben, készítője stájer volt, azonban a Gulasch kiállta a magyar ízlelőbimbók próbáját.

Érdekességképpen álljon itt Anna Dorn 1827-es szakácskönyvéből a magyar gulyás (azaz pörkölt) receptje, mely mellesleg az első ausztriai gulyás – tehát pörkölt – recept (hogy miért írják k-val a gulyást? Az osztrák németben a k-t és a g-t, ill. a p-t és a b-t nem igazán tartják méltónak a megkülönböztetésre. De erről majd egy másik bejegyzésben írok):

 

Németül nem tudó olvasóimnak íme a fordítás:

“Magyar gulyáshús

Vágj egy nem túl kifejlett marhának bőrétől megfosztott bordarészét több hosszú és széles darabra, és hagyd egy kis marhafaggyúval és egy pár szeletre vágott hagymával saját levében főni. Sózzuk meg, adjunk hozzá egy kis paprikát (török bors), vigyázkodjunk azonban, hogy ne légyen túl sok, mert az erős borsot a Német úgy nem viseli, mint a Magyar. Végül majd egy kis ráhintett liszttel sűrűsítsük szósszá, és főzzük ne túl puhára.”

Végezetül kezdő emigráns ismerőseimnek egy tipp: Ausztriában az ebédkor nem azt mondják, hogy Guten Appetit, hanem hogy Mahlzeit! Ettől még a gulyás is jobban ízlik.