Keresés

Bécsi Napló

Kategória

Sorozatok

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 5.

Volt már szó a nyúlról és a könyvről, a családi kriptáról, maradt végezetül a kiállítás, melyet sajnos már nem lehet megtekinteni. A Kunsthistorisches Museum (KUM) első ízben 2012-ben kért fel egy művészt, hogy legyen kurátora egy kiállításnak. Akkor a választás Ed Ruscha-re (művei itt) esett, aki a KUM anyagából és más gyűjteményekből válogatva választott ki műveket, ill. egy saját művét is kiállította. Hasonló koncepció mentén jött létre a második ilyen kiállítás is.  Edmund de Waalt, az Ephrussi család leszármazottját, aki már rendezett egyszer kiállítás Bécsben, szintén arra kérték fel, hogy válogasson a KUM hihetetlenül gazdag gyűjteményéből. A kiállítás (Edmund de Waal találkozik Albrecht Dürerrel) sok mindenben túlmutatni látszik a Ed Ruscha tárlaton (azért csak látszik, mert Ed Ruschát én nem láttam). A tárlat középpontjában Albrecht Dürer egy 1525-ben készült rajza állt, melyben egy rémálmát ábrázolja. Az e kép által sugallt hangulatra fűzte fel de Waal – aki különben keramikusmester – az egész kiállítást: saját installációja is, mely az első tárgy volt, amit megnéztem, nyugtalanító hangulatot árasztott. Sajátos volt attól is a kiállítás, hogy a kiállítótermen kívül, a bejárattal szemben kiállították az Ephrussi-család történet feldolgozó könyv címében említett borostyánszemű nyulat. Az alaphangulatot a teremben különben leginkább az adta meg, hogy sötét volt, csupán a műtárgyakat világították a meg a vitrinekben. Éppen ezért meglehetősen nehezen lehetett ezeket a tárgyakat lencsevégre kapni, de Edmund de Waal saját oldalán elég jó képeket láthatunk a kiállított tárgyakról.  Egy-két tárgyról sikerült viszonylag jó képet csinálnom:

Számos tárgy a kiállítás után visszakerült eredeti helyére. Azóta megnéztem ezeket ott is: egyik se hat úgy, mint Edmund de Waal tárlatában. A kiállítás kifejezett célja volt, hogy a tárgyakat újraértelmezze, kiszakítsa abból a “kontextusból”, ahol általában ki vannak állítva, ami különben eredeti funkciójukkal sem egyezik meg, hiszen számos műremek a császári kincstár részét képezte. Egyelőre ezekről a tárgyakról nem árulok el semmit, az elkövetkező hónapokban majd visszatérek rájuk a blogomon.

Végezetül kellene valami okosat mondani erről az egészről. Egy rendkívül gazdag család, mely vagyonát gyorsan elveszíti, tagjai szétszóródnak a világban, tárgyaik úgyszintén, mégis csodálatos módon egy gyűjteményük egybemarad. De Waal is lamentál könyve elején a tárgyak jelentőségéről. Sokszor mondjuk, hogy világunk eltárgyiasult. Igazából mindig is tárgyias volt: tárgyakkal vesszük magukat körbe, megvesszük, eladjuk őket, megsérülnek vagy megsemmisülnek tárgyaink. És mindig izgalmas dolog a tárgyak történetének nyomába eredni, hiszen rólunk emberekről tudunk meg többet.

Reklámok

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 4.

hdr

Legutóbb ott fejeztem be, hogy az Ephrussiak elhagyták családi fészküket, a Ringen álló hatalmas palotát. Míg a család vagyonát vagy elkobozzák vagy a családtagok kénytelennek eladni az egyes tárgyakat, hogy el tudjanak menekülni, addig a necukékre egészen különleges sors vár.

Miközben 1938-ban a Gestapo a porcelánokat, ezüstöt és mindenféle műtárgyakat ládákba pakolta, addig Anna, a család végtelenül lojális szolgálója, azon mesterkedik, hogyan tudna valamit megmenteni a vagyonból. Nekiáll hát és a kötényében kicsempészi a necukéket, több fordulóban megmenti mint a 264 darabot, majd eldugja a matracában.

Elisabeth de Waal 1945 decemberében Bécsbe érkezik, hogy megnézze, mi menthető még talán meg a családi vagyonból. Az osztrák állam visszaszolgáltatja a Ringen álló palotát, melyet Elisabeth 30 000 dollárért tud eladni (2009-ben 30 millió euróért cserélt gazdát az épület), ill. a bankház államosításáért 5000 dollárt kap, azonban ehhez minden további követelésről le kell mondania. Anna, a családi egykori szolgálója, visszaadja a necukéket Elisabethnek, aki magával viszi őket Angliában.

elisabethdewaal_th_original
Elisabeth (Ephrussi) de Waal

1947-ben Iggie meglátogatja testvérét Elisabethet, aki megmutatja és rögtön oda is adja neki a necukéket. Iggie – aki korábban Amerikában próbált szerencsét mint divattervező, majd részt vesz a normandiai hadműveletekben, mint amerikai katona –  ugyanis úgy dönt, Japán telepedik le, így a kis figurák visszakerülnek abba az országba, ahol készítették őket.

iggie_e
Ignaz (Iggie) Ephrussi gyűjteményével

Iggie élete végig Japánban marad, 1994-ben hal meg, a necukéket élettársa Jiro örökli, aki Iggie temetése után azonnal rendelkezik azok további sorsáról. A következő örökös Edmund de Waal, Elisabeth de Waal unokája.

Ezzel pedig eljutottunk a címsorban említett könyvhöz. Edmund de Waal a necukék és családja múltjának nyomába eredt. Kutatásinak eredményeit, utazásinak, családjának és a necukék krónikáját “A borostyánszemű nyúl” című könyvben írja le. Akit érdekel a történelem, a családtörténet, az szerintem gyorsan belelendül és nem fogja tudni letenni (ebben nem értek egyet Karafiáth Orsolyával, aki szerint nehéz olvasmány).

Végül egyetlen rejtély maradt: hogy került a könyvnek címet kölcsönző necuke, a borostyánszemű nyúl Bécsbe, a Kunstistorisches Museum vitrinébe? Ezt a befejező darabban mondom el.

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 3.

A Ringen álló palotát építtető Ignaz von Ephrussi nem sokáig élvezhette a necukék társaságát, ugyanis mindössze tíz hónappal fia Viktor és Emmy házassága után meghalt. Kriptája a bécsi Központi Temető (Zentralfriedhof) 1 kapujánál, a 8-as részlegnél található, a 62. sorban a 29. számú sír (ha valaki meg akarná keresni: Tor 1, Gruppe 8 , Reihe 62, Nr. 29 ). A metsző januári hideg ellenére én is elmentem, hogy megnézzem a sírboltot.

A kripta kapuja nincsen lezárva, így belülről is megtekinthető. A kapu egyik oldalán keresztény szokás szerint mécseseket, a másik oldalon zsidó szokás szerint kavicsokat láttam. Ignaz – akinek neve franciásan van felírva a kripta falára, bár igazából orosz állampolgár volt – az Ephrussi-dinasztiának szánta ez a sírboltot, nem sejtve, milyen fordulatokat hoz az éppen a halála után kezdődő évszázad a bankár-család számára.

A család az első világháborúig élte nagypolgári életét, majd a háború végével minden megváltozott. Az időközben már teljesen asszimilálódott Ephrussiak megtapasztalják az antiszemitizmus erősödését, mely részben összefüggött azzal is, hogy Bécsbe ezerszámra érkeznek Galíciából a háború elől menekülő szegény zsidók (és lám ismétli magát a történelem: az első generációs bevándorlók megvetették az utánuk következő szegényebb és kevésbé művelt sorstársaikat). Miután  az Ephrussi-család hatalmas összegű hadikölcsönöket jegyzett, elértéktelenedésük jelentősen megcsappantja a családi vagyont, bár éhezniük így sem kellett.

Viktor és Emmy gyermekei, Elisabeth, Gisela, és Ignaz (becenevén Iggie) egymás után hagyják el a családi fészket, mely immár nem a Franzesringen áll, hanem a Ring des Zwölften Novemberen (e napon kiáltották ugyanis ki 1919-ben a köztársaságot Ausztriában). Elisabeth, a költő és ügyvédnő, hozzámegy Hendrik de Waalhoz, egy holland kereskedőcsalád sarjához. Iggie Amerikában próbál szerencsét a divat világában, Gisella egy spanyol bankárral lép frigyre és Spanyolországba költözik.

Amikor 1938 márciusában a náci Németország megszállja Ausztriát, az Ephrussiaknak van okuk félelemre: Viktor Ephrussi ugyanis jelentős pénzösszeggel támogatta Schuschnigg kancellár kampányát, melynek célja Ausztria függetlenségének megőrzése volt. A Gestapo házkutatást tart a palotában (ekkor már Bécs egykori populista, antiszemita polgármesterének, Dr. Karl Luegernek a nevét viseli a körút), megkezdődik a család módszeres kifosztása, bár sok esetben inkább rákényszerítik őket arra, hogy áron alul váljanak meg vagyontárgyaiktól. Viktor és Emmy Csehszlovákiába menekülnek, Emmy azonban nem hajlandó tovább elviselni a megaláztatásokat és gyógyszer-túladagolással véget vet életének. Férje a háború utolsó évében hal meg Angliában.

És a necukék? Ez ennek a történetnek a leghihetetlenebb és legmegkapóbb része…

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 2.

Folytassuk ezt a bejegyzést pontosítással: legutóbb azt írtam le, mire emlékeztem M. elbeszélésből a Café Eilesben. A beszélgetés után persze mindennek gondosan utánanéztem, sőt a család történetét feldolgozó könyvet is beszereztem és elolvastam.

A híres görög-zsidó família, melyet említettem az Odesszából származó Ephrussi család, mely vagyonát eleinte gabonakereskedelemmel alapozta meg, majd saját bankházat is alapított. A család szerencséjét megalapozó “ősapa” Charles Joachim Ephrussi volt (1793, Berdicsiv – 1864, Bécs), aki a gabonakereskedelemből szerzett vagyonából számos infrastrukturális fejlesztést hajtott végre: hidakat, vasútvonalakat és kikötőket építtetett. Az általa alapított bank rendelkezett bécsi és párizsi fiókkal is, melyet Charles Joachim fiai Leon (1826, Berdicsiv – 1871 Párizs)és Ignaz (1829, Berdicsiv – 1899, Bécs) vezettek.

Leon Ephrussi fia, Charles (1849, Odessza – 1905, Párizs) szenvedélyes műgyűjtő volt, a Párizsban a XIX. században népszerű “Japonisme” jegyében gyűjtötte a necukéket (ha valaki nem emlékezne rá az előző bejegyzésből: mivel a japán kimonón nem volt zseb, ezt egy kis zacskóval helyettesítették, melyet a necukék segítségével erősítették rá a kimonó övére). Gyűjteménye 264 darabot számlált.

netsuke_ephrussi2
Necukék az Ephrussi-kollekcióból (fotó: Justin Piperger, forrás: bbc.co.uk)

Miközben Párizsban a Dandy-életmódot folytató Leon ezeket az apróságokat gyűjtötte, Bécsben testvére Ignaz hatalmas palotát építtetett a Franzensringen, szemben a Votivkirchével. Az épület alaprajza és homlokzatának tervei az Allgemeine Bauzeitung 1874-es számában is megjelent, tervezője korának egyik legismertebb építésze, a dán származású Theophil von Hansen volt aki a bécsi Ringen számos más épületet tervezett (Parlament, Tőzsde, Palais Hansen, Palais Epstein; ezen kívül a Musikverein és a Hadtörténeti Múzeum épületét is).

A Ringen álló palota volt a család lakóhelye, a Ferenc József által lovagi rangra emelt Ignaz von Ephrussi mindemellett hihetetlen vagyonnal rendelkezett: bécsi ingatlanai, kötvényei, műgyűjteménye mai értékéken számolva 145 millió eurót ért és ezzel Bécs második leggazdagabb bankára volt.

A palotában ma ügyvédek és befektetési tanácsadók irodái találhatók, én is csupán az impozáns fedett belső udvarig jutottam, ahol a recepciósok elmondták, hogy a palota nem látogatható és nyílt nap sincsen.

De térjünk vissza az eredeti történethez: Leon Ephrussi 264 darabos necuke-gyűjteménye nászajándékként érkezett Bécsbe, amikor Ignaz fia Viktor feleségül vette Emmy Schey von Koromlát. A japán különlegességek egy bársonnyal borított szekrénybe kerültek, mellyel később Emmy és Viktor gyermekei játszottak. A műtárgyakkal zsúfolt palotában nem ezek voltak a legértékesebb tárgyak, azonban egyik tárgynak sem alakult olyan kalandosan a sorsa, mint ennek a gyűjteménynek.

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 1.

Ennek a bejegyzésnek van egy szép kerettörténete, melynek minden eleme Bécshez kapcsolódik. Ennek apropóján van egy másik történet is: az Bécsben, Párizsban, Angliában, Odesszában, Tokióban és még egy fél tucat másik helyen játszódik.

Gyerekkorom óta érdekel az egyiptológia, kisebb koromban egyiptológus akartam lenni. Így gyorsan lecsaptam M. – budapesti barátaim évtizedekkel ezelőtt Bécsbe költözött barátnője, aki itt elvégezte az egyiptológia szakot is – ajánlatára, hogy közösen, szakavatott kommentárjaival ellátva megnézzük a Kunsthistorisches Museum (KHM) egyiptomi tárlaltát. A Café Eilesben ebéddel indítottunk.

Egy kis közbevetés:  a Café Eiles Bécs legpatinásabb kávéházainak egyike a Josefstädter Straße elején. 1840 óta van ezen a helyen kávéház, mely eredetileg 1821-ben egy sarokkal odébb nyitotta meg kapuit. Ekkor még Kaffee Motelé névre hallgatott és főleg színészek és katonatisztek látogatták. A XIX. század derekán egy tulajdonváltás új vevőkör számára tette vonzóvá a kávémérdét, délelőtt a derék bécsi polgár szürcsölte itt a feketét, este a “félvilág” vette birtokba a márványasztalokat. Miután 1883-ban elkészült a Ringen a Parlament, politikusokkal egészült ki a vevőkör. A századforduló után Jugendstil berendezést kapott, 1933-ban itt tartották az utolsó megbeszélést a náci hatalomátvételt tervező puccsisták (a híres Júliusi Puccs, mely Engelbert Dollfuß osztrák kancellár halálával végződött). Egyszer felújították a kilencvenes években, majd legutóbb 2016 októberében is. Aztán egy szép október végi napon beült az Eilesbe M. és a Bécsi Blogger…

Tehát ebédeltünk, csapongtunk a témák között, majd miután kiléptünk a kávéházból, melynek timpanonjából Pallasz Athéné nézett le ránk, szóba került, hogy milyen aktuális időszaki kiállítás van a KHM-ben. Munkaadómnak köszönhetően a KHM-ben rendszeresen részt vehetek művészettörténészek kommentárjával ellátott idegenvezetéseken. Amikor M-vel beszélgettem, már jelentkeztem is a következő vezetésre. Azonban valójában semmit nem tudtam a kiállításról.

Edmund de Waal trifft Albrecht Dürer – During the Night

Egyedül annyit tudtam, hogy ki volt Albrecht Dürer. M. nagyon gyorsan felvilágosított arról, hogyan kapcsolódik Edmund de Waal Bécshez. Itt most azt idézem fel, ami megmaradt bennem az elmondottakból.

De Waal egy híres görög-zsidó család leszármazottja, a família rendelkezett bécsi és párizsi ággal is, Bécsben hatalmas palotájuk volt a Ringen, szemben a Votivkirchével. Párizsban Prousttal voltak kapcsolatban és lelkesen gyűjtötték koruk népszerű japán műtárgyait, a necukéket. A necuke (根付) kis faragvány, alján két lyukkal. Arra szolgált eredetileg, hogy a kimonó övére, melyen hagyományosan nincsen zseb, rá lehessen erősíteni egy zacskót. Egy ilyen gyűjteménnyel rendelkezett az említett család párizsi ága –  a család nevét akkor nem tudtam megjegyezni – majd ez a kollekció nászajándékként Bécsbe vándorolt. A náci hatalomátvételkor a családnak menekülnie kellett, a necukék a házban szolgáló cseléd matraca alatt vészelték át a fasizmust. A cselédlánynak köszönhetően újra a család tulajdonába kerültek a japán csecsebecsék a vészkorszak után. A gyűjtemény egy darabja igen híres lett: egy borostyánszemű nyúl, melyről – pontosabban családja történetéről – Edmund de Waal könyvet írt. És itt kezdődött az én oknyomozásom…

Ajánló: A kiállítás a KHM-ban 2017 január 29. tekinthető meg, naponta 10-18 óra között ill. csütörtökön 21 óráig.

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑