Eljutottam az utolsó ablakig. Egy ablak mindig két irányú dolog: ki lehet nézni és be lehet látni rajta. Egyszerre nyitja és zárja teret. A térből azonban sohase mutatja meg az egészet, mindig csak egy kis részt vág ki belőle. Ahogy a bejegyzéseim is sok kis részét mutatták be Bécsnek, melyek még mindig csak egy nagy mozaikkép pár színes kavicsát képzik.

Egy városról, különösen egy ilyen gazdag múltú nagyvárosról, általánosságban beszélni elég nehéz. El lehet mondani történetét, be lehet mutatni jelentős épületeit, házait, kerületeit és utcáit, az itt lakókat; azonban mindezek még mindig csak pontatlan körvonalát adják a városnak.

A osztrák fővárosra annyi jelzőt aggattak, annyi mindennel azonosították és teszik azt ma is, hogy alig látni valamit a fogalmak takarásából: császár- és székesfőváros, nemzetközi szervezetek városa… itt tolong  Sisi és Ferenc József, itt a Ring és a Stephansdom, városképét meghatározza Hundertwasser és a Szecesszió, zenéjét Schubert és Beethoven, esznek itt Wiener Schnitzelt és Sacher tortát, majd beülnek egy kávéházba vagy Heurigerbe, megnézik a Lipicai Lovakat és meghallgatják a Sängerknabeneket, végül beülnek egy Fiakerbe vagy felszállnak az Óriáskerékre a Práterben.

wp_20150804_09_42_51_pro
Ferenc József egy bécsi grafitin

Bécs jellegét megfogni ennél sokkal nehezebb.

Munkahelyemtől nem messze, Lipótvárosban (2 kerület, Leopoldstadt) találkoztam ezzel a grafitival (történetét szintén el kell még mesélnem):

becs_ist_balkan

Az egyik érdekesség nyelvi: a szerb-horvát-bosnyák és a magyar nyelv nevezi egyedül Bécsnek (Beč) az osztrák fővárost, szemben a nyugati nyelvekben elterjedt Wienből képzett alakokkal és az egyes szláv nyelvekben használt Viedeň alakkal szemben  (ennek lehetséges okairól megint csak később). A másik a város azonosítása a Balkánnal. Metternichnek tulajdonítják azt a mondást, miszerint a Balkán palotájától nem messze, a Rennwegnél kezdődik (Der Balkan beginnt am Rennweg). Mellesleg, ezek szerint a Belvedere (helyesen e-vel a végén ejtve, ugyanis olasz szó), Savoyai Jenő palotája már a Balkánon volt a XIX. században is.

rennweg_1859

De vissza a grafitti tartalmához! Egy-két hónappal ezelőtt Budapesten a várban vacsoráztam két német barátommal és egy amerikai hölggyel. Bécsre terelődött a szó és arra, hogy hogyan szorítja ki lassan az osztrák-németet és a bécsi dialektust a németországi médiumok térhódítása. Német barátom Bécsre, mint német-ajkú városra utalt. Erre én azt mondtam, hogy „Bécs a legkevésbé német város Ausztriában belül”. Éppen hogy nem tettem hozzá azt a cinikus megjegyzést, miszerint egyedül akkor volt német, amikor Németország volt szíves 1938-ban megszállni.

Azonban Bécset valóban nem lehet tisztán Nyugat-Európa felől megérteni. A nyelv, a kultúra, a gasztronómia, a mentalitás számos keleti és kelet-európai jegyet visel magán. Mindez pedig nem az elmúlt 4-5 évtized migrációjának eredménye. Már a Római Birodalomban is határváros volt Bécs elődje, Vindobona. A középkortól kezdve is mindig jelen volt a Kelet a város történetében: amikor elfoglalta Mátyás király, amikor el akarták foglalni a törökök, amikor egy olyan birodalom kulturális és közigazgatási központjává vált, melynek zöme keleten feküdt. A jelentős számú zsidó a XIX. század végén és XX. század elején ugyanúgy hozzá tartozott Bécs városképéhez, mint ma a számos fejkendőt viselő muszlim nő. És akkor nem beszéltünk még a gyakorlatilag őslakosnak számító bosnyákokról, csehekről, horvátokról, magyarokról, olaszokról, románokról, szlovákokról, szlovénekről és szerbekről. Aki e nemzetiségek egyikével nem találkozott ittléte során, nem is járt valójában Bécsben.

Persze Nyugat felől is olvasható Bécs: évről évre szerzi meg az egykori császárváros az első helyet a legélhetőbb városok ranglistáján. Közlekedési hálózata irigylésre méltó, múzeumai nemzetközi rangú időszaki kiállításokat rendeznek, a város tulajdonában lévő több tízezer szociális-lakásnak köszönhetően viszonylagos társadalmi béke uralkodik a városban. A kerítés is kolbászból lenne, ha nem lenne annyi kutya…

Ha egy bécsi lakost megkérdezünk városáról, máris más a helyzet. Ha nem Bécsben született – mint ahogy a Bécsben regisztrált lakosok közel fele –  akkor véleményéből az asszimiláció mértékére is következtethetünk.

Szóval egy itt lakó szerint egyáltalán nem rózsás a helyzet: a tömegközlekedési eszközök túlzsúfoltak, sok a külföldi és a munkanélküli, az élelmiszerárak magasak, a hivatalokban semmit nem lehet elintézni, az uszodában sosincs szabad sáv, a lakásárak az egeket nyaldossák. Magyar olvasóimnak ez a világlátás ismerős lehet. Ez a kelet-európai pesszimizmus mindig mértékkel élvezendő: akár igaz is lehet, de gyakorta túloz, elsősorban arra utal, hogy a helyzet mindig magában hordozza a romlás lehetőségét. Történelmi tapasztalatokból táplálkozik és a romlásból kijutott Ausztriának is a XX. században.

Végeredményben a blogommal, ahogy az első huszonhárom bejegyzéssel is, Bécset próbálom megfejteni. Majd a sok mozaikkőből idővel kirajzolódik egy kép. És az is csak egy kép, egy tabló lesz, mely magán viseli alkotója keze nyomát. Talán elárul rólam is, a városról is valamit. És akkor hamarosan folytatom…

Reklámok